2016. június 27., hétfő

Revenge | Prológus

Sziasztok!
Meghoztam a rendőrös sztori prológusát. Remélem tetszik majd. Még kicsit unalmas, de ahogy telnek majd a napok, úgy lesz minden résszel izgalmasabb, eseménydúsabb. Elméletileg a részek is hosszabbak lesznek itt is és a Night C.-nél is, csak a prológus ennyire rövid, hogy tudjam tetszik-e? Köszönöm a kommenteket az előzőhöz, bár kevés volt, örültem neki! :) Kérlek most is örvendeztessetek meg pár kommenttel! ;)
Közérdekű: A No Control SZÜNETEL!
Kellemes olvasást!
Lau








Harry

Este volt. Már éjfél is elmúlt, én pedig vártam egyetlen kislányomat, Rachel-t. Ma este a barátnőivel engedtem el bulizni egy közeli szórakozóhelyre, de nem szívesen engedtem. Nem szerettem volna, ha éjszaka járkál a városban, de addig hízelegtek barátnői elengedtem.
Rachel nem a vérszerinti lányom, tizennyolc éve fogadtam örökbe a nővérem segítségével, akkor voltam huszonhat éves, egyedül éltem, de gyereket szerettem volna nevelni, így megkértem Gemma-t írja alá a papírt, mint gondviselője. Nagyon szerettem, az első pillanatban belé estem, alig volt pár hetes, mikor megláttam őt az árvaház egyik gyerekágyában, neve sem volt. Mivel a nővérem egyik kedvenc neve a Rachel volt ezt kapta, de nem volt ellenemre, nekem is nagyon tetszett. Egyedül nevelgettem, némi segítséggel. Természetesen tudta, hogy örökbe fogadtam, de nem haragudott, ugyanúgy szeretett és nem kereste vérszerinti szüleit sem.
Mint szülő aggódtam, mint rendőr pánikoltam. Azt mondta éjfél előtt hazajön, ha késik hív, de nem hívott és már fél egy van.  Mi lehet vele? Mit csinál és kivel? Az én lányom nem olyan, hogy csak úgy bebúj bármilyen fiú vagy férfi mellé. Biztos nem egy férfivel van. Biztos vagyok benne.
Alig, hogy megfordult bennem a gondolat, hogy a lányommal történt valami csengettek, én pedig zakatoló szívvel és izzadó tenyérrel álltam fel a konyhaasztaltól és sétáltam az ajtóhoz, hogy azt kinyithassam. Egy rendőrtársam fogadott szomorú, gondterhelt arccal. Nagyon féltem….miért jött ide hajnali fél egykor?
- Jó estét, Mr. Styles! – köszönt sírós hangon.
-  Jó estét, Mr. Brown! Jöjjön beljebb! – mondtam remegő hangon. A rendőr sapkáját leemelve lépett beljebb, majd kicsit meghajolt, és becsukta maga után az ajtót.
- Mr. Styles, sajnos én kaptam azt a feladatot, hogy ezt a szörnyű hírt közöljem, és én magam sem tudom miként kéne elmondanom, elvégre nekem is nagyon fáj…. De…sajnálattal közlöm uram, Rachel Styles-t pontban 24:00-kor egy közeli szórakozóhelyen meggyilkolták. Fogadja őszinte részvétemet! – mondta sírva a rendőr. Minden elsötétült körülöttem, semmit sem hallottam, nem láttam. Rosszul voltam, hánynom kellett, a szívem kiakart szakadni a helyéről, a tüdőm elnehezült, mindenem zsibbadt. Rachel-t meggyilkolták…a lányom…m-meghalt? Rachel Styles egy gyilkosság áldozata lett egy buliban?! A LÁNYOM HALOTT?! Az én egyetlen, kicsi lányomat megölték?!
- Nem! – sírtam fel hangosan, akkor már ültem, és Mr. Brown guggolt előttem, de levegőt alig kaptam. A férfi szemeiből ömlöttek a könnyek, arca piros volt a sírástól, száját harapdosta, közben pedig próbálta lenyelni a fel-fel törő ordítást, ami kiakart szabadulni torkából. Legszívesebben én is sikítottam volna, de nem volt erőm hozzá.
- Kérem Mr. Styles! Lélegezzen mélyeket! – sírta halkan a férfi.
- Rachel nem halhatott meg! Az én kicsi, egyetlen lányom…nem hallhatott meg… - sírtam hangosan, ordítottam, toporzékoltam, de tudtam, a lányomat semmi sem hozza már vissza….

Lihegve ültem fel ágyamban, nem kaptam levegőt, mintha szorongattak volna. Izzadtam, rám ragadt pizsamám, a hajam összeragadt. A szemeim égtek a sírástól, kezeim remegtek. Ismét ez a szörnyű álom, ami pontban reggel hatkor kényszerít ki az ágyból. A fájdalmas múlt, ami tönkretett egy családot, ami szétválasztott embereket.  Szörnyű érzés minden reggel arra kelni, hogy a lányom már nincs velem. Még mindig nem tudtam hozzászokni a gondolathoz, pedig már két év is eltelt, mégis ugyanolyan perzselő fájdalom jár át belülről minden reggel, mint aznap este.
Már két éve nyomozok a lányom gyilkosa után, de még mindig nem került elő, elvégre senki sem látta, a kamera felvételeken felismerhetetlen, senki sem emlékszik rá a sokktól, még a két barátnő sem. Tina és Miranda, ők voltak a lányommal aznap este, Tina karjaiban vérzett el. A lány idegbeteg lett, egy kórház pszichológiai osztályán pengeti mindennapjait, ráadásul látogatni sem lehet. Miranda pedig…idegroncs lett. Már családja van, párja, mégsem lesz sosem boldog. Szörnyű lehet. FBI-osként pedig még inkább idegtépő a tudatlanság ami körülöleli mindennapjaim, minél jobban belemerülök a nyomozásba annál jobban elveszem a részletekben. Nem tudom kitől kérhetnék segítséget. Sem a rendőrség, sem az FBI nem segít, illetve nem biztosít nyomozótársat, így kénytelen vagyok egyedül nyomozni, persze a sok-sok kötelező munka mellett. Egyszerű nyomozónak számítok az FBI-nál, de bármikor bevethetnek élesben, azaz ugyanolyan kiképzést kaptam, csak én a nyomozást választottam az akták nézegetése helyett. Rachel is rendőr, vagy FBI-os szeretett volna lenni, el is intéztem volna neki a fősulit, fel is vették volna. A temetés után két héttel jött a levél, az egyik közölte a lányom a 200’000 jelentkezőből 34.-ként került be, nem tudom mennyi ponttal, a másik levél pár nappal később jött, amiben részvétet nyilvánítottak. Talán…nem is az elvesztése fájt igazán…hanem az, hogy sajnáltak és mindennap felhozták a lányomat. Egy rendőrtiszt barátom olyat mondott nekem a temetés után, ami elindított bennem egy érzelmi lavinát,  ,,Tudod Harry, annál szörnyűbb nincs, mikor egy szülő a gyerekét temeti, mert nem ez a helyes. A helyes az volna, hogy a gyerek temesse el a szüleit, mikor azok már leélték az életüket és boldogan öregedtek meg abban a tudatban, hogy a gyerekük talpraesett felnőtt lett”.
Szemeimet megtörölve keltem ki az ágyból, majd magamra kaptam valami kényelmes göncöt, amiben majd a mai napot töltöm. Civil ruhás ,,rendőrnek” számítok, az egyenruha csak akkor kell, ha bevetésre megyek, de az ritka London ezen részén, itt csak a gyilkosság, a rablás és a megoldatlan ügy a sok, de terrorelhárításra ritkán van itt szükség.
Lesiettem a lépcsőn, majd kezembe kaptam kulcsaimat és már el is hagytam a házat, Kulcsra zártam a bejárati ajtót, majd bepattantam kocsimba és a hatalmas épület felé vettem az irányt, ami nincs olyan messze. Egy negyedóra kocsiút, London központjában. Szerettek erre kocsikázni kora reggelről, mikor a napfelkelte narancssárgára festi az amúgy kékes színű eget, ilyenkor gyönyörű a város is. Szegény vagy éppen árva gyerekek rohangálnak minden kisebb utcában és sikátorban, én pedig mosolyogva nézem őket pár pillanatig, ilyenkor Rachel jut eszembe, mikor önfeledten szaladgált alig pár évesen. Az apaság minden lehetséges örömét megéltem, kivéve persze hármat…a párválasztását, az esküvőjét, és a családalapítását.
Nagyot sóhajtva töröltem szemeimet és megpróbáltam lenyelni a fel-feltörő sírást, ami marta torkomat. Minden reggelem így telik, fájdalmas emlékek bevillanásával és sírással. Férfias vagy sem, annál fájóbb nincs, mikor nem tudod ki ölte meg a lányodat, és mi okból. Nem tudod a rengeteg ,,Miért?”-re a választ. Ennél rosszabb nincs, legalábbis számomra.
Egy fájdalmas grimasszal üdvözöltem az FBI hatalmas épületét, majd egy lusta nyögéssel köszöntem munkahelyemnek és kiszálltam a kocsiból. Nincs kedvem itt lenni, de muszáj. Ezért tanultam több mint tíz évet, hogy itt lehessek.  Besétáltam a hatalmas épületbe, ahol rengeteg rendőrtiszt, illetve kollega tisztelgett én pedig mindegyiknek mosolyogva intettem. Szeretnek engem itt az emberek, tisztelnek. Elsétáltam irodámig, ami nem igazán iroda, mindössze egy szoba, ahol van asztal, szék, laptop, nyomtató és sok-sok akta. Ezt a rengeteg, több száz aktát naponta többször át kell olvasnom, hogy egyről a kettőre jussak, de semmi. Vannak olyan lehetetlen ügyek, amiket képtelenség megoldani. Mint például Rachel gyilkossága.
Leültem az íróasztalhoz, majd kezembe vettem egy aktát, ami a toronyra hasonlító tömb legtetején volt. Kinyitottam, majd átolvastam. ,,Louis William Tomlinson. 2014-ben meggyilkolt egy kasszást, majd ennek következtében ki is rabolta a kisboltot. Tíz évről, ötre csökkentették büntetését. Pszichológus igazolta, a férfi pszichésen beteg.” Louis, Louis, Louis. A jó öreg haver, akit olyan erősen rángattam a bíróságra, hogy megnyekkent a kezem alatt. Jól átverte a rendőrségek akkor is. Lőszereket hevített, amik aztán szanaszét pattogtak, így azt hitték nincs egyedül, a rendőrség megijedt, így hát jelzett az FBI-nak, de mivel én már akkor nagyon jól ismertem be mertem menni. De akkor már a nő vérbe fagyva hevert a földön, míg Louis jóízűen falatozott valami olcsó chipset, a pultnak dőlve, vigyorogva, mellette pedig elsült fegyvere feküdt. Csak annyit mondott ,,Már vártalak”, majd hagyta, hogy bilincset tegyek két sovány csuklójára és kivezessem. Mindent elkövetett azért, hogy megmentse magát, de a család nem kezeskedett érte, csak annyira tellet tőlök, hogy pszichológushoz rángassák, hogy az a kezükbe nyomjon egy papírt, miszerint ,,Louis Tomlinson pszichésen beteg”. Persze semmi baja sincs, élvezi a börtönéletet. Már két éve, még három év és szabad.
Miért is híres Louis Tomlinson? Nem egyszer került már börtönbe, de eddig mindegyikből megszökött, anélkül, hogy ölt volna. Senkinek sem hagyta magát megfogni, csak nekem. Persze, ez sem a két szép szememért van. A rendőrség számtalanszor kereste meg az FBI-t azzal a kéréssel, hogy nyomozzuk ki Louis T. merre jár és mit csinál, és mint nyomozó én kaptam mindegyik ügyet. Így már ismerjük egymást pár éve. Okos férfi, de jóval fiatalabb nálam. Talán… Nem. Ilyesmire nem vetemedhetek. Bár már sokszor megfordult a fejemben, és komoly vitákat játszottam le az agyammal és a szívemmel, nem. Nem fogok egy bűnözővel összedolgozni, hogy megtaláljam a lányom gyilkosát. De viszont senki más nem segít. Lehet beszélnem kéne vele? Ki más tudna többet egy gyilkosságról, mint egy gyilkos? Ki más segíthetne megtalálni egy gyilkost, mint egy másik gyilkos?
Hirtelen pattantam fel, majd rohantam ki a szobából, utána pedig az épületből. Ismét helyet foglaltam kocsimban, és már gázt is adtam, hogy minél előbb a börtön épülete elé érhessek. A gondolat nem hagyott nyugodni, és minél többet agyaltam rajta annál jobban tetszett. Még egy mosolyféleség is átsuhant arcomon pár pillanatra. Lehet, végre megtalálom a lányom gyilkosát egy másik gyilkos segítségével. Hogy az FBI majd mit lép erre, az jelen pillanatban nem érdekel, csak érjek oda.
A híres-neves börtön nem volt messze az FBI épületétől, így leparkolhattam és ki is pattanhattam. Besiettem az épületbe, majd megálltam a pultnál.
- Jó napot! – köszöntem az ott ücsörgő nőnek, mire az nagyot sóhajtva fordult el a géptől és nézett rám.
- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte fáradtan a nő.
- Hívja ide kérem a reggeli őrt! Beszédem van vele
- Jelvényét láthatnám?
- Persze – mondtam, majd előkaptam jelvényem, a nő pedig elégedetten bólintva állt fel, és sietett el. Én addig nézelődtem. Sosem voltam még ilyen rideg, visszataszító épületben. Sugárzik belőle a félelem, a rettegés, szinte hallom a rabok éjszakai félelemtől telt sikolyait, vagy éppen vággyal megtelt üvöltésüket. Mert ugye, itt egy szem nő sincs, legalábbis ebben a szárnyban. Hála Istennek én sosem voltam őr, még gyakornokként sem. Nem bírnám ez hallgatni éjszakákon át, és nem tudnék senkit sem fedezni.
A nő hamarosan megjelent a nagydarab őrrel, akin egyenruha volt természetesen, és épp oly rideg volt a tekintete, mint megjelenése. Elém lépett, majd elmosolyodott.
- Jó napot, Mr. Styles! Miben lehetek segítségére? – kérdezte mézes-mázos hangon, ebből tudtam csak azért beszél velem így, mert a szabályzat ezt kéri. Valójában nem tisztel.
- Louis Tomlinson-al szeretnék beszélni. Vezessék a tárgyalószobába! – néztem komolyan a férfire.
- Rendben. – volt válasza. – Mark! Tomlinson-t vigye a tárgyalószobába! Szeretne maga mellé egy őrt?
- Nem. Nem fog bántani, de azért köszönöm – mosolyogtam rá, majd nagy léptekkel kikerültem, és az egyik szobához sétáltam, ami a tárgyalószobát rejtette. Leültem az asztalhoz, majd vártam. Alig pár perc után már nyílt is az ajtó, és egy meggörnyedt, satnya férfit vezettek be bilinccsel kezein. Fejét lehajtotta, hosszú haja eltakarta arcát, a sárga ruhában szinte elveszett. Rengeteget fogyott.
- Jól van Louis. Csak szépen! – veregette meg a vállát az őr, majd már ki is fordult a szobából kettesben hagyva minket. Louis felemelte fejét, így megláttam meggyötört, mindent kínt átélt arcát, volt egy hege, amit kettészelte szemét, de az nem roncsolta szemgolyóját, mindössze jobb szemhéját, a szeme alatti kis bőrt. Verekedett. De nem kicsit. Az arca csontos volt, beesett, a szemei karikásak, sápadt. Mintha egy haldokló férfi álltvolna velem szemben. Mikor felismert elmosolyodott, huncut mosolya parázsként égette agyamat, ugyanis rengeteg emlékkép tört felszínre mosolya láttán.
- Jó látni – mondta szinte dorombolva – Milyen egyedül élni? Két év után is hiányzik, mi? – kérdezte gúnyosan. Felsóhajtottam.
- Hidd el, Louis, nagyon hiányzik. Viszont én téged nem látlak szívesen
- Oh, hát nem a cuki pofámat jötted lesni? Ez esetben kíváncsian hallgatom mit szeretnél – vigyorgott rám, majd kihúzta a széket, és lehuppant rá. Kezét összekulcsolva dobta az asztalra, így még jobban látszott mennyit fogyott. A börtön nem hizlalda, de miért fogyott ennyit? Nem mintha izgatna, csak furcsállom.
- Segítséget kérni, természetesen nem ingyen, de nem is pénzért – mosolyogtam rá. Elgondolkodott, egy pillanatra lesütötte szemét, még el is komorodott, de aztán ismét beteg vigyorba szaladt szája.
- Hallgatlak
- A lányomat, Rachel Styles-t, mint tudjuk két éve gyilkolták meg, de semmi nyom. És ki más találhatna meg egy gyilkost, mint egy másik gyilkos? Ha segítesz, egy nyomkövetővel megúszod, és szabadon szaladgálhatsz, de persze ahhoz segítened is kell. Ha megtaláltuk a lányom gyilkosát kiszedlek innen. Csak hadd álljak bosszút a segítségeddel! – mondtam az asztalra hajolva. Louis arcáról lehervadt a vigyor. Csak ült és nézett maga elé.
- Nem. Ebben nem segítek
- Kérlek! Bármit megadok ezen felül! Csak segíts nekem! – ismét csak gondolkodóba esett, nem tudta mit válaszoljon, azt hiszi átverem. Jogos, egy rendőr sem akarna neki jót.
- Rendben – sóhajtott fel – De…akkor veled élek, főzöl, mosol rám, felvállalsz, nem szégyellsz, és nem engeded, hogy visszahozzanak! Emellett minden hónapban kapok egy hét kimenőt, a nyomkövetőt lekapcsolva, és nem kérsz számon merre voltam, vagy nem keresem meg a lányod gyilkosát! – nézett rám vigyorogva. Élvezi, hogy parancsolhat. De sajnos ezért az ügyért bármit megteszek. Bármit. Tudni akarom ki ölte meg a lányomat.
- Rendben – sóhajtottam fel – Áll az alku! – köptem bele tenyerembe, majd kezemet nyújtottam. Ő is tenyerébe köpött, majd nyújtotta volna kezét, mikor egy pillanatra elrántottam. – De semmi trükk, Tomlinson!

- Nem olyan családból származom! – suttogta vigyorogva, majd erősen megmarkolta kezem, és kezet rázott velem.

2016. június 23., csütörtök

Night Changes | Prológus

Sziasztok!
Köszöntelek titeket új blogomon a Night Changes-on, ahol két történet fog futni. A Night Changes ( Éjszakai változások) és a Revenge (Bosszú), aki tagja a csoportomnak az tudja a Night C. egy vérfarkasos sztori, kicsike horroral vegyítve, 1862-ben. Tudom, 1692-t mondtam, de rájöttem, hogy akkor még nem volt Angliában vonat, muszáj voltam átírni... A Revenge pedig egy rendőrös sztori lesz, aminek nem tudom mikor hozom a prológusát. Mindenesetre remélem tetszeni fog valamelyik történet és nem hiába kezdek bele! ;)
Hagyjatok nyomot!
Kellemes olvasást!

Lau







Harry

   1862. március 04. Idegesen néztem a falon lévő naptárat, amiben minden egyes eltelt napot bekarikáztam pontban este hatkor. Mikor észrevettem, hogy már március negyedike van megrémültem, bármennyire is vártam ezt a napot hat hónapon keresztül, most félek. Egyedül kell ezentúl élnem, vonattal felutazni Londonba, és majd munkába állnom. Természetesen, még ötletem sincs milyen munkát fogok végezni, elvégre semmilyen vizsgám nincs, viszont a családom támogatnom kell. Én vagyok a legidősebb. Rajtam kívül van még hat gyerek a családban, a legfiatalabb alig múlt két éves, a legöregebb, azaz én februárban lettem nagykorú, vagyis huszonegy esztendős. Alig hat hónapja, mikor felmerült, hogy elutazhatnék a fővárosba munkát keresni vártam, hogy nagykorú legyek, felnőtt, de most, hogy hajnali négykor megszólalt a kakas és fülfájdító énekével kikényszerített az ágyból nem várom. Nem akarok felnőtt lenni, sem Londonba utazni. Édesanyám is hiába bátorít, félek. Tudom elfogok veszni, és nem tudok majd barátságot kötni senkivel sem, tekintve, hogy velem sem akar senki. Túl szegény, és naiv vagyok én egy barátsághoz.
   Nagyot sóhajtva, ajkamat rágva keltem fel az íróasztalomtól, majd fájdalmasan néztem körbe szobámban utoljára. Vagy legalábbis egy időre, bár kötve hiszem, hogy valaha ide vissza fogok költözni. Megsimítottam drága mackóm fejét, ami ágyamon pihent, s mosolyogva, gombszemeit rám szegezve búcsúzott régi gazdájától. Szegényt még megboldogult nagyanyám varrta nekem, mikor édesanyám engem várt, vagyis állapotos volt. Mivel ezt a mackót mindegyik testvérem nagyon szereti, úgy döntöttem a legkisebbnek, Rosemary-nek adom, aki már most totyogva is a macimmal játszik. Utoljára végigsimítottam naptáramon is, aminek az oldalait, ha visszalapoznám minden egyes nap be lenne karikázva, csak ez a fránya és fájdalmas március negyedike lenne beikszelve, amit innentől kezdve átkozott napnak tekintek.
Fájdalommal telt meg szívem, mikor bezártam szobám rozoga ajtaját, fájdalmasan sóhajtottam fel, majd a konyhába sétáltam, ahol az asztalnál ülő szüleim fájdalmasan és könnyes szemekkel néztek le rám, de édesanyámnak még így is volt ereje egy gyenge, de annál inkább bátorító mosolyra, amit megpróbáltam viszonozni. Az asztal mellett pihent utazótáskám, amiben nem sok dolog volt, bár maga a táska is kicsike volt, barna, bőrből készült, tele bélyegekkel, amiket én gyűjtöttem kisgyerekként és ragasztgattam fel erre a táskára, ami édesapámé volt.
Leültem édesanyám és édesapám közé, az asztalhoz, majd könnyes szemekkel néztem fel édesanyámra, aki szintúgy könnyes szemekkel de még mindig mosolyogva nézett rám. Megsimította arcomat, majd lágy csókot nyomott homlokomra, míg édesapám csak bátorítóan megszorította vállam.
- Nem szeretnélek itt hagyni titeket – mondtam elszorult torokkal, édesanyám szemébe nézve, aki még mindig csak bátorítón mosolygott rám.
- Tudom kicsim, de…egyszer mindenkinek fel kell nőnie. És bár fáj az anyának, fáj az apának és fáj a gyermeknek, erre szükséged van. Ez az élet rendje. De Harry, ne feledd. Nem harcolni mégy és nem lesz neked sem semmi bajod, bármikor hazajöhetsz, de szükségünk van a pénzre, ahogy neked is – magyarázta édesanyám én pedig csak bőszen bólogattam. Hirtelen tekintetét a faliórára emelte, ami már igen régi, rozsdás és poros, de még mindig megy. Felsóhajtott. – Kísérd őt a vonatállomáshoz, George. Én nem tudok menni, itt kell maradnom a kicsikkel. Nagyon szeretlek, kisfiam! Amint tudsz írj nekünk! – mosolygott rám, majd egy nagy, szeretetteljes csókot nyomott arcomra, én pedig nagyot sóhajtva, bólogatva álltam fel az asztaltól édesapámmal, aki rögtön kezébe vette a táskám. – Vigyázz magadra, kicsim! – intett nekem utoljára édesanyám, én pedig sírásomat visszafojtva léptem ki édesapám után az ajtón.
Csöndben sétáltunk egymás mellett, nem tudtunk mit mondani egymásnak, rossz ez mindkettőnknek. Elválni a családtól és ki tudja mikor láthatom őket ismét? Szörnyű, még belegondolni is rossz, mi lesz velem nélkülük. Hiányozni fognak a testvéreim is, mind a hat még akkor is, ha rengeteget veszekszünk egymással. A legidősebb húgom fog a legjobban hiányozni, nem lesz kivel összeveszni, és nem lesz kitől ellopni az égetett cukrot sem. Jajj, Anne, de hiányzol majd. Aztán a nagyobbik öcsém is hiányozni fog gyerekes csínyjeivel együtt, ő lenne Daniel. Na meg persze hiányozni fog Samantha, Jane, Mark és a picike Rosemary is. Szörnyű, hat hónapja a vesztüket kívántam, most pedig visszasírom gyerekszobámat, a mackómat és a testvéreimet.
- Mi a baj fiam? Nagyon csöndes vagy – törte meg édesapám a csöndet. Felsóhajtottam. Mit mondhatnék? Már az utazásom előtt hiányoznak? Egyáltalán nem férfias kijelentés, de sajnos így érzek.
- Csak félek…
- Ugyan mitől? A híres londoni fenevadtól? Az csak egy mese, fiam – legyintett édesapám. Oh, igen. Gyerekkorom kedvenc meséje ,,A londoni fenevad” volt. Egy farkaskutya szerűségű lényről szól, aki embereket és birkákat evett és pontban éjfélkor jelent meg és minden este megevett tizenkét birkát és három embert, így mikor csak tizenegy birkát legeltetett egy pásztor nem ment arra a legelőre. Ez volt az alap mese, aztán ezt kiegészítették olyannal, hogy ez a farkaskutya valójában ember, csak farkas gúnyát ölt magára és beleszeretett a pásztor legkisebb lányába. Szerettem ezt a mesét, aztán pár éve ráakadtam egy könyvben és kiderült valójában ez egy alig ötszáz éves legenda.
- Tudom, de nem is attól félek
- Hát, ne is az élettől félj, mert attól hiába félsz, akkor is megy tovább – vont vállat. Édesapám bár szegény és nem járt iskolába igen bölcs, még ha először nem is érteni mit mond. Sokszor mentett meg a tanácsival, bölcsességeivel. Mondjuk édesanyám is bölcs és ő sem járt iskolába, tekintve, hagy tizenhat évesen esett teherbe.
- Tudom – sóhajtottam fel.
- Nos, itt vagyunk – sóhajtott fel apám is a vonatállomás nagy kapuja előtt, majd kezembe adta táskámat és megszorította vállamat, miközben maga felé fordított. – Figyelj, fiam! Nagyon szeretlek és bízom benne, hogy minden rendben lesz veled. Amint tudsz írj és amilyen hamar csak tudsz utazz haza! Vigyázz magadra! – mosolygott rám könnyes szemekkel, majd ölelésbe vont. Ledobtam a táskám, majd én is szorosan átöleltem őt és beszippantottam egyedi édesapa illatát, majd már el is tolt magától, de akkor már szemeiből kibuggyantak a könnycseppek. – Arról az állomásról indul a vonatod! Még van tíz perced! Szervusz fiam! – mosolygott rám, én pedig vállamra kaptam a táskám és a mutatott állomáshoz igyekeztem, közben intettem édesapámnak is, aki intett egyet, majd megfordult és ott hagyott. Megálltam az állomáson, feleslegesnek tartottam, hogy leüljek elvégre édesapám azt mondta tíz perc és jön a vonatom.
- Elnézést! – állt meg előttem lihegve egy fiatal férfi. Gazdagabbnak tűnt, viszont fiatalabbnak. Sötétbarna haja volt, barna szemei – már amennyire láttam, hisz’ térdére támaszkodva lihegett – drága bundát viselt, bársonynadrágot. – Bocsánat, nem tudja mikor megy innen a vonat Londonba és melyik állomásról? – kérdezte még mindig lihegve, valószínűleg futott.
- Semmi gond. Erről az állomásról indul alig tíz perc múlva – mosolyogtam rá a férfire, mire felegyenesedett és nagyot sóhajtott.
- Hál’ Isten! Egyébként Liam Payne vagyok – nyújtotta kezét, én pedig kezet ráztam vele.
- Harry Styles
- Üdvözlöm! Maga is Londonba utazik? – kérdezte kedves mosollyal az arcán, majd mellém lépett, ezúttal már nem térdeire támaszkodva, hanem kiegyenesedve és szerencsére már nem is lihegett.
- Igen. Maga?
- Oh, én hazautazom, de előtte meglátogatom a nagymamám. Ő is londoni és nem húzza szegény sokáig. Bár azt mondja jobb is így, nagyon félnek ott az emberek – kezdett el suttogni közben pedig körbenézett nehogy hallja valaki mit mond.
- Hogy hogy?
- Hallott a londoni fenevad legendájáról? – kérdezte, mire bólintottam – Kétszáz év után ismét öl. Tizenkét birka, három ember.
- Azt hittem csak mese… És ha csak egy farkas, vagy veszett kutya?
- Nem tudja azt senki – vont vállat – De ritka, ha valamit nem tudnak Londonban, szóval ajánlom, hogy ne maradjon ott sokáig
- Sajnos maradnom kell. Ott fogok dolgozni
- Ez esetben viszont vigyázzon magára és ajánlom vegyen fegyvert. Jé, itt a vonat! – kiáltott fel hirtelen. – Egyébként hol száll le?
- Valahol London szélén, nem egészen Londonban, egy kis falucskában lesz a szállásom, onnan pedig kocsival nincs messze a központ
- Képzelje, én is ott szállok le! Üljön mellém! – örvendezett, majd felszállt a vonatra, én is vállamra kaptam táskámat, majd követtem. Csodálkozva vettem észre, hogy Liam-nél nincs egy csomag sem, de nem kérdeztem meg, először leültem. Liam nem mellém került, hanem velem szembe, bár így jobb lesz beszélgetni is. Mikor leültünk a táskámat becsúsztattam a szék alá és elhelyezkedtem az egy csöppet sem kényelmes széken.
- Ne haragudjon, de magának nincs csomagja? Itt ne hagyja – kérdeztem kedvesen, de csak egy legyintést kaptam.
- Remélhetőleg már a mamámnál van, előre küldtem kocsival, így könnyebb, mint cipelni. De beszéljünk most magáról
- Mégis miről meséljek?
- Van testvére?
- Van, hat
- Akkor sokan testvérek, én egyke vagyok. Sajnos – sóhajtott egyet – Anyámnak nem lehetett több gyereke
- Sajnálom
- Én is – sóhajtott föl, majd az ablakon kezdett el kifele nézni. Én is követtem példáját, elvégre jobb dolgom nem volt, mint nézni Holmes Chapel elsuhanó táját és a legelőkön lustálkodó birkákat. Én személy szerint nem szeretem sem állatként a birkát, ételként meg pláne nem, büdös a húsa és számomra íztelen. Vagyis nincs olyan finom íze, mint például a sertésnek, vagy nyúlnak.
Az úton nem szóltunk egymáshoz, Liam el is aludt, hangosan horkolt az üvegnek dőlve én pedig visszaemlékeztem a ma reggelre. Még a testvéreimtől sem tudtam elbúcsúzni, még aludtak mikor én eljöttem. Jelenleg is csak hat óra van, körülbelül egy óra múlva kelti őket édesanyám iskolába. Rosemary biztos keres majd, minden reggel az az első, hogy betotyog a szobámba és hangosan, nevemet kiabálva, nyújtózkodik, hogy felébredjek és bevegyem magam mellé az ágyba. Minden reggel én etetem és én öltöztetem fel, de ezek után? Lehet majd sír utánam és keres a szobámban, anyám pedig könnyeivel küszködve mondogatja neki, hogy ,,Bátyus elment, majd jön”.
Nagyot sóhajtva hunytam le szemeimet, pár perc múlva elért az álom, én is álomba merültem akárcsak velem szembe Liam. Nem terveztem, hogy elalszom a vonaton, de nem bánom, több mint két óra az út, mit csinálnék addig?

****
Sípszóra ébredtem fel. A fülsüketítő hang azt jelezte végállomás, vagyis le kéne szállni. Szemeimet dörzsölgetve néztem szét, Liam is akkor nyitogatta szemeit és fáradtan nézett rám. Benyúltam az ülés alá, majd kihíztam táskámat, közben felálltam utána pedig vállamra kaptam táskám, akkor már Liam is állt. Egymás után szálltunk le a vonatról, majd megálltunk egymással szembe.
- Merre megy? – kérdezte Liam.
- Az urca nevét nem jegyeztem meg, de azt írták két utcányira van a fogadó, amellett pedig egy ház 280-as házszámmal.
- Az az én nagymamám háza. Elkísérem
- Rendben – sóhajtottam fel, majd lassan elindultunk. Írtam a fogadó tulajdonosával, ő ajánlott fel egy olcsóbb szállást, amit persze elfogadtam. London belvárosában jóval drágábbak a szállók, csak a külvárosban találtam árban megfelelő lakást. Ezek szerint úgy látszik Liam nagymamájának szomszédja is leszek egy időre, ami csak jó, elvégre Liam biztos itt marad még a nagyanyja meg nem hal, és ápolja majd. Kedvesnek tűnik, lehet lesz egy kedves, vicces ideiglenes szomszédom.
A ház és a fogadó sem volt messze az állomástól, alig tíz perc alatt odaértünk, szerencsére Liam ismert egy rövidebb utat. Egyik épület sem túl szép és bíztató, de kezdetnek megteszi ez is. Ha jobban keresek lehet lesz rá lehetőség, hogy jobbat vegyek. A fogadó előtt megálltunk, majd ismét csak felém fordult Liam.
- Ez lenne a fogadó, az pedig a nagymamám háza. Jöjjön át bármikor, itt leszek egy darabig, ápolgatom az öreget, elvégre a madár se jár erre fele a fenevad miatt. Vigyázzon magára – köszönt el tőlem, én pedig csak intettem egyet, és figyeltem, ahogy a szomszéd házhoz siet és kinyitja a kaput, majd eltűnik a hatalmas vasból és fából kovácsolt kapu mögött, ami magasabb mint én. Mikor szembe fordultam a fogadóval egy fiút pillantottam meg, aki a falnak dőlve lefele nézett. Tiszta piszok volt, világosbarna haja is kapott egy picit a porból, ahogy arca is, teste tele volt horzsolásokkal, hegekkel, fogadni merek, hogy verekedett. Hirtelen felemelte a fejét, majd hatalmas kékségeit rám szegezte.
- Jobban járnál, ha elmennél Bongyor, nem neked való környék ez – szólított meg gúnyosan, ez a fajta becenév nem igazán nyerte el a tetszésem, sugárzott belőle a gúny és az, hogy lenéz engem. Ráadásul még tiszteletlen is, mert tegez.
- Miért járnék jól, ha elmennék? – kérdeztem felvont szemöldökkel, egy csöppet mérgesen. Nem tetszett a megszólítása.
- Ez a környék nem ilyen nyámnyila embereknek való. Menj vissza anyádhoz, sokkal jobb egyedül meghalni, mintsem egy dög által, kínlódások közepette meghalni
- Nyámnyilának tartasz? – kérdeztem dühösen, mire elengedett egy félmosolyt és felsóhajtott.
- Miért, nem az vagy? Hidd el, én csak jót akarok neked, a férfi is megmondta, senki sem marad meg London külvárosában a fenevad miatt. Tizenkét birka és három ember, te is a három ember egyike szeretnél lenni? – kérdezte már-már suttogva, ami még rémisztőbbé tette az utcát. Ember sehol, a házak üresek, a szél pedig néha-néha megmozdítja az öreg, rozsdás kapukat, amik ennek köszönhetően fájdalmasan nyögnek fel, ezzel az őrületbe kergetve engem. Rémisztő, a fogadó alig áll, a szél átsüvít a falakon lévő lyukakon, a kapu már-már szétkorhad. Erre itt van ez a fiú, aki rémtörténeteket mesél nekem, mondván csak jót akar nekem.
- Nem. De majd én eldöntöm nekem mi a jó
- Te tudod, pedig okosnak tűntél, de naivabb vagy, mint gondoltam. Láttál már veszett kutyát? – kérdezte, mire fejet ráztam. – Akkor nem csoda, hogy nem félsz – sóhajtott fel, majd ellökte magát a faltól és jobb irányba fordulva elindult és otthagyott engem a fogadó előtt. Szemet forgatva és egy ,,Ch!”-t hallatva sétáltam be a már alig álló fogadóba és rögtön a pulthoz siettem, ahol egy öreg ember üldögélt.
- Jó napot! – köszöntem rá a férfire, mire az felemelte kókadozó fejét és rám nézett. Valószínűleg van benne pár pohár.
- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte alig érthetően.
- Szobát szeretnék kivenni

- Azonnal megkeresem a kulcsot – nézett rám keresztben álló szemeivel, majd ügyetlenül felkelt a pulttól és dülöngélve hátrasietett a kulcsos dobozhoz, majd abban kezdette el keresgélni. Én addig szétnéztem. Volt bent három asztal, mindegyik asztalnál két-két szék, volt egy rossz, romos zongora a terem végében, a parketta lyukacsos volt, tiszta piszok, a pult pedig pár deszkából állt, a pult mögött viszont rengeteg ital sorakozott, persze mind-mind olcsó volt, és jóformán ihatatlan. Nehezen talált egy kulcsot az öreg, majd a kezembe nyomta. – A 13-as számú szoba az öné – horkantott egyet. Ez fantasztikus! 13-as szoba? Ez balszerencsét jelent…