Revenge | Prológus

Sziasztok!

Meghoztam a rendőrös sztori prológusát. Remélem tetszik majd. Még kicsit unalmas, de ahogy telnek majd a napok, úgy lesz minden résszel izgalmasabb, eseménydúsabb. Elméletileg a részek is hosszabbak lesznek itt is és a Night C.-nél is, csak a prológus ennyire rövid, hogy tudjam tetszik-e? Köszönöm a kommenteket az előzőhöz, bár kevés volt, örültem neki! :) Kérlek most is örvendeztessetek meg pár kommenttel! ;)

Közérdekű: A No Control SZÜNETEL!

Kellemes olvasást!

Lau

Harry

Este volt. Már éjfél is elmúlt, én pedig vártam egyetlen kislányomat, Rachel-t. Ma este a barátnőivel engedtem el bulizni egy közeli szórakozóhelyre, de nem szívesen engedtem. Nem szerettem volna, ha éjszaka járkál a városban, de addig hízelegtek barátnői elengedtem.

Rachel nem a vérszerinti lányom, tizennyolc éve fogadtam örökbe a nővérem segítségével, akkor voltam huszonhat éves, egyedül éltem, de gyereket szerettem volna nevelni, így megkértem Gemma-t írja alá a papírt, mint gondviselője. Nagyon szerettem, az első pillanatban belé estem, alig volt pár hetes, mikor megláttam őt az árvaház egyik gyerekágyában, neve sem volt. Mivel a nővérem egyik kedvenc neve a Rachel volt ezt kapta, de nem volt ellenemre, nekem is nagyon tetszett. Egyedül nevelgettem, némi segítséggel. Természetesen tudta, hogy örökbe fogadtam, de nem haragudott, ugyanúgy szeretett és nem kereste vérszerinti szüleit sem.

Mint szülő aggódtam, mint rendőr pánikoltam. Azt mondta éjfél előtt hazajön, ha késik hív, de nem hívott és már fél egy van.  Mi lehet vele? Mit csinál és kivel? Az én lányom nem olyan, hogy csak úgy bebúj bármilyen fiú vagy férfi mellé. Biztos nem egy férfivel van. Biztos vagyok benne.

Alig, hogy megfordult bennem a gondolat, hogy a lányommal történt valami csengettek, én pedig zakatoló szívvel és izzadó tenyérrel álltam fel a konyhaasztaltól és sétáltam az ajtóhoz, hogy azt kinyithassam. Egy rendőrtársam fogadott szomorú, gondterhelt arccal. Nagyon féltem….miért jött ide hajnali fél egykor?

- Jó estét, Mr. Styles! – köszönt sírós hangon.

-  Jó estét, Mr. Brown! Jöjjön beljebb! – mondtam remegő hangon. A rendőr sapkáját leemelve lépett beljebb, majd kicsit meghajolt, és becsukta maga után az ajtót.

- Mr. Styles, sajnos én kaptam azt a feladatot, hogy ezt a szörnyű hírt közöljem, és én magam sem tudom miként kéne elmondanom, elvégre nekem is nagyon fáj…. De…sajnálattal közlöm uram, Rachel Styles-t pontban 24:00-kor egy közeli szórakozóhelyen meggyilkolták. Fogadja őszinte részvétemet! – mondta sírva a rendőr. Minden elsötétült körülöttem, semmit sem hallottam, nem láttam. Rosszul voltam, hánynom kellett, a szívem kiakart szakadni a helyéről, a tüdőm elnehezült, mindenem zsibbadt. Rachel-t meggyilkolták…a lányom…m-meghalt? Rachel Styles egy gyilkosság áldozata lett egy buliban?! A LÁNYOM HALOTT?! Az én egyetlen, kicsi lányomat megölték?!

- Nem! – sírtam fel hangosan, akkor már ültem, és Mr. Brown guggolt előttem, de levegőt alig kaptam. A férfi szemeiből ömlöttek a könnyek, arca piros volt a sírástól, száját harapdosta, közben pedig próbálta lenyelni a fel-fel törő ordítást, ami kiakart szabadulni torkából. Legszívesebben én is sikítottam volna, de nem volt erőm hozzá.

- Kérem Mr. Styles! Lélegezzen mélyeket! – sírta halkan a férfi.

- Rachel nem halhatott meg! Az én kicsi, egyetlen lányom…nem hallhatott meg… - sírtam hangosan, ordítottam, toporzékoltam, de tudtam, a lányomat semmi sem hozza már vissza….

Lihegve ültem fel ágyamban, nem kaptam levegőt, mintha szorongattak volna. Izzadtam, rám ragadt pizsamám, a hajam összeragadt. A szemeim égtek a sírástól, kezeim remegtek. Ismét ez a szörnyű álom, ami pontban reggel hatkor kényszerít ki az ágyból. A fájdalmas múlt, ami tönkretett egy családot, ami szétválasztott embereket.  Szörnyű érzés minden reggel arra kelni, hogy a lányom már nincs velem. Még mindig nem tudtam hozzászokni a gondolathoz, pedig már két év is eltelt, mégis ugyanolyan perzselő fájdalom jár át belülről minden reggel, mint aznap este.

Már két éve nyomozok a lányom gyilkosa után, de még mindig nem került elő, elvégre senki sem látta, a kamera felvételeken felismerhetetlen, senki sem emlékszik rá a sokktól, még a két barátnő sem. Tina és Miranda, ők voltak a lányommal aznap este, Tina karjaiban vérzett el. A lány idegbeteg lett, egy kórház pszichológiai osztályán pengeti mindennapjait, ráadásul látogatni sem lehet. Miranda pedig…idegroncs lett. Már családja van, párja, mégsem lesz sosem boldog. Szörnyű lehet. FBI-osként pedig még inkább idegtépő a tudatlanság ami körülöleli mindennapjaim, minél jobban belemerülök a nyomozásba annál jobban elveszem a részletekben. Nem tudom kitől kérhetnék segítséget. Sem a rendőrség, sem az FBI nem segít, illetve nem biztosít nyomozótársat, így kénytelen vagyok egyedül nyomozni, persze a sok-sok kötelező munka mellett. Egyszerű nyomozónak számítok az FBI-nál, de bármikor bevethetnek élesben, azaz ugyanolyan kiképzést kaptam, csak én a nyomozást választottam az akták nézegetése helyett. Rachel is rendőr, vagy FBI-os szeretett volna lenni, el is intéztem volna neki a fősulit, fel is vették volna. A temetés után két héttel jött a levél, az egyik közölte a lányom a 200’000 jelentkezőből 34.-ként került be, nem tudom mennyi ponttal, a másik levél pár nappal később jött, amiben részvétet nyilvánítottak. Talán…nem is az elvesztése fájt igazán…hanem az, hogy sajnáltak és mindennap felhozták a lányomat. Egy rendőrtiszt barátom olyat mondott nekem a temetés után, ami elindított bennem egy érzelmi lavinát,  ,,Tudod Harry, annál szörnyűbb nincs, mikor egy szülő a gyerekét temeti, mert nem ez a helyes. A helyes az volna, hogy a gyerek temesse el a szüleit, mikor azok már leélték az életüket és boldogan öregedtek meg abban a tudatban, hogy a gyerekük talpraesett felnőtt lett”.

Szemeimet megtörölve keltem ki az ágyból, majd magamra kaptam valami kényelmes göncöt, amiben majd a mai napot töltöm. Civil ruhás ,,rendőrnek” számítok, az egyenruha csak akkor kell, ha bevetésre megyek, de az ritka London ezen részén, itt csak a gyilkosság, a rablás és a megoldatlan ügy a sok, de terrorelhárításra ritkán van itt szükség.

Lesiettem a lépcsőn, majd kezembe kaptam kulcsaimat és már el is hagytam a házat, Kulcsra zártam a bejárati ajtót, majd bepattantam kocsimba és a hatalmas épület felé vettem az irányt, ami nincs olyan messze. Egy negyedóra kocsiút, London központjában. Szerettek erre kocsikázni kora reggelről, mikor a napfelkelte narancssárgára festi az amúgy kékes színű eget, ilyenkor gyönyörű a város is. Szegény vagy éppen árva gyerekek rohangálnak minden kisebb utcában és sikátorban, én pedig mosolyogva nézem őket pár pillanatig, ilyenkor Rachel jut eszembe, mikor önfeledten szaladgált alig pár évesen. Az apaság minden lehetséges örömét megéltem, kivéve persze hármat…a párválasztását, az esküvőjét, és a családalapítását.

Nagyot sóhajtva töröltem szemeimet és megpróbáltam lenyelni a fel-feltörő sírást, ami marta torkomat. Minden reggelem így telik, fájdalmas emlékek bevillanásával és sírással. Férfias vagy sem, annál fájóbb nincs, mikor nem tudod ki ölte meg a lányodat, és mi okból. Nem tudod a rengeteg ,,Miért?”-re a választ. Ennél rosszabb nincs, legalábbis számomra.

Egy fájdalmas grimasszal üdvözöltem az FBI hatalmas épületét, majd egy lusta nyögéssel köszöntem munkahelyemnek és kiszálltam a kocsiból. Nincs kedvem itt lenni, de muszáj. Ezért tanultam több mint tíz évet, hogy itt lehessek.  Besétáltam a hatalmas épületbe, ahol rengeteg rendőrtiszt, illetve kollega tisztelgett én pedig mindegyiknek mosolyogva intettem. Szeretnek engem itt az emberek, tisztelnek. Elsétáltam irodámig, ami nem igazán iroda, mindössze egy szoba, ahol van asztal, szék, laptop, nyomtató és sok-sok akta. Ezt a rengeteg, több száz aktát naponta többször át kell olvasnom, hogy egyről a kettőre jussak, de semmi. Vannak olyan lehetetlen ügyek, amiket képtelenség megoldani. Mint például Rachel gyilkossága.

Leültem az íróasztalhoz, majd kezembe vettem egy aktát, ami a toronyra hasonlító tömb legtetején volt. Kinyitottam, majd átolvastam. ,,Louis William Tomlinson. 2014-ben meggyilkolt egy kasszást, majd ennek következtében ki is rabolta a kisboltot. Tíz évről, ötre csökkentették büntetését. Pszichológus igazolta, a férfi pszichésen beteg.” Louis, Louis, Louis. A jó öreg haver, akit olyan erősen rángattam a bíróságra, hogy megnyekkent a kezem alatt. Jól átverte a rendőrségek akkor is. Lőszereket hevített, amik aztán szanaszét pattogtak, így azt hitték nincs egyedül, a rendőrség megijedt, így hát jelzett az FBI-nak, de mivel én már akkor nagyon jól ismertem be mertem menni. De akkor már a nő vérbe fagyva hevert a földön, míg Louis jóízűen falatozott valami olcsó chipset, a pultnak dőlve, vigyorogva, mellette pedig elsült fegyvere feküdt. Csak annyit mondott ,,Már vártalak”, majd hagyta, hogy bilincset tegyek két sovány csuklójára és kivezessem. Mindent elkövetett azért, hogy megmentse magát, de a család nem kezeskedett érte, csak annyira tellet tőlök, hogy pszichológushoz rángassák, hogy az a kezükbe nyomjon egy papírt, miszerint ,,Louis Tomlinson pszichésen beteg”. Persze semmi baja sincs, élvezi a börtönéletet. Már két éve, még három év és szabad.

Miért is híres Louis Tomlinson? Nem egyszer került már börtönbe, de eddig mindegyikből megszökött, anélkül, hogy ölt volna. Senkinek sem hagyta magát megfogni, csak nekem. Persze, ez sem a két szép szememért van. A rendőrség számtalanszor kereste meg az FBI-t azzal a kéréssel, hogy nyomozzuk ki Louis T. merre jár és mit csinál, és mint nyomozó én kaptam mindegyik ügyet. Így már ismerjük egymást pár éve. Okos férfi, de jóval fiatalabb nálam. Talán… Nem. Ilyesmire nem vetemedhetek. Bár már sokszor megfordult a fejemben, és komoly vitákat játszottam le az agyammal és a szívemmel, nem. Nem fogok egy bűnözővel összedolgozni, hogy megtaláljam a lányom gyilkosát. De viszont senki más nem segít. Lehet beszélnem kéne vele? Ki más tudna többet egy gyilkosságról, mint egy gyilkos? Ki más segíthetne megtalálni egy gyilkost, mint egy másik gyilkos?

Hirtelen pattantam fel, majd rohantam ki a szobából, utána pedig az épületből. Ismét helyet foglaltam kocsimban, és már gázt is adtam, hogy minél előbb a börtön épülete elé érhessek. A gondolat nem hagyott nyugodni, és minél többet agyaltam rajta annál jobban tetszett. Még egy mosolyféleség is átsuhant arcomon pár pillanatra. Lehet, végre megtalálom a lányom gyilkosát egy másik gyilkos segítségével. Hogy az FBI majd mit lép erre, az jelen pillanatban nem érdekel, csak érjek oda.

A híres-neves börtön nem volt messze az FBI épületétől, így leparkolhattam és ki is pattanhattam. Besiettem az épületbe, majd megálltam a pultnál.

- Jó napot! – köszöntem az ott ücsörgő nőnek, mire az nagyot sóhajtva fordult el a géptől és nézett rám.

- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte fáradtan a nő.

- Hívja ide kérem a reggeli őrt! Beszédem van vele

- Jelvényét láthatnám?

- Persze – mondtam, majd előkaptam jelvényem, a nő pedig elégedetten bólintva állt fel, és sietett el. Én addig nézelődtem. Sosem voltam még ilyen rideg, visszataszító épületben. Sugárzik belőle a félelem, a rettegés, szinte hallom a rabok éjszakai félelemtől telt sikolyait, vagy éppen vággyal megtelt üvöltésüket. Mert ugye, itt egy szem nő sincs, legalábbis ebben a szárnyban. Hála Istennek én sosem voltam őr, még gyakornokként sem. Nem bírnám ez hallgatni éjszakákon át, és nem tudnék senkit sem fedezni.

A nő hamarosan megjelent a nagydarab őrrel, akin egyenruha volt természetesen, és épp oly rideg volt a tekintete, mint megjelenése. Elém lépett, majd elmosolyodott.

- Jó napot, Mr. Styles! Miben lehetek segítségére? – kérdezte mézes-mázos hangon, ebből tudtam csak azért beszél velem így, mert a szabályzat ezt kéri. Valójában nem tisztel.

- Louis Tomlinson-al szeretnék beszélni. Vezessék a tárgyalószobába! – néztem komolyan a férfire.

- Rendben. – volt válasza. – Mark! Tomlinson-t vigye a tárgyalószobába! Szeretne maga mellé egy őrt?

- Nem. Nem fog bántani, de azért köszönöm – mosolyogtam rá, majd nagy léptekkel kikerültem, és az egyik szobához sétáltam, ami a tárgyalószobát rejtette. Leültem az asztalhoz, majd vártam. Alig pár perc után már nyílt is az ajtó, és egy meggörnyedt, satnya férfit vezettek be bilinccsel kezein. Fejét lehajtotta, hosszú haja eltakarta arcát, a sárga ruhában szinte elveszett. Rengeteget fogyott.

- Jól van Louis. Csak szépen! – veregette meg a vállát az őr, majd már ki is fordult a szobából kettesben hagyva minket. Louis felemelte fejét, így megláttam meggyötört, mindent kínt átélt arcát, volt egy hege, amit kettészelte szemét, de az nem roncsolta szemgolyóját, mindössze jobb szemhéját, a szeme alatti kis bőrt. Verekedett. De nem kicsit. Az arca csontos volt, beesett, a szemei karikásak, sápadt. Mintha egy haldokló férfi álltvolna velem szemben. Mikor felismert elmosolyodott, huncut mosolya parázsként égette agyamat, ugyanis rengeteg emlékkép tört felszínre mosolya láttán.

- Jó látni – mondta szinte dorombolva – Milyen egyedül élni? Két év után is hiányzik, mi? – kérdezte gúnyosan. Felsóhajtottam.

- Hidd el, Louis, nagyon hiányzik. Viszont én téged nem látlak szívesen

- Oh, hát nem a cuki pofámat jötted lesni? Ez esetben kíváncsian hallgatom mit szeretnél – vigyorgott rám, majd kihúzta a széket, és lehuppant rá. Kezét összekulcsolva dobta az asztalra, így még jobban látszott mennyit fogyott. A börtön nem hizlalda, de miért fogyott ennyit? Nem mintha izgatna, csak furcsállom.

- Segítséget kérni, természetesen nem ingyen, de nem is pénzért – mosolyogtam rá. Elgondolkodott, egy pillanatra lesütötte szemét, még el is komorodott, de aztán ismét beteg vigyorba szaladt szája.

- Hallgatlak

- A lányomat, Rachel Styles-t, mint tudjuk két éve gyilkolták meg, de semmi nyom. És ki más találhatna meg egy gyilkost, mint egy másik gyilkos? Ha segítesz, egy nyomkövetővel megúszod, és szabadon szaladgálhatsz, de persze ahhoz segítened is kell. Ha megtaláltuk a lányom gyilkosát kiszedlek innen. Csak hadd álljak bosszút a segítségeddel! – mondtam az asztalra hajolva. Louis arcáról lehervadt a vigyor. Csak ült és nézett maga elé.

- Nem. Ebben nem segítek

- Kérlek! Bármit megadok ezen felül! Csak segíts nekem! – ismét csak gondolkodóba esett, nem tudta mit válaszoljon, azt hiszi átverem. Jogos, egy rendőr sem akarna neki jót.

- Rendben – sóhajtott fel – De…akkor veled élek, főzöl, mosol rám, felvállalsz, nem szégyellsz, és nem engeded, hogy visszahozzanak! Emellett minden hónapban kapok egy hét kimenőt, a nyomkövetőt lekapcsolva, és nem kérsz számon merre voltam, vagy nem keresem meg a lányod gyilkosát! – nézett rám vigyorogva. Élvezi, hogy parancsolhat. De sajnos ezért az ügyért bármit megteszek. Bármit. Tudni akarom ki ölte meg a lányomat.

- Rendben – sóhajtottam fel – Áll az alku! – köptem bele tenyerembe, majd kezemet nyújtottam. Ő is tenyerébe köpött, majd nyújtotta volna kezét, mikor egy pillanatra elrántottam. – De semmi trükk, Tomlinson!

- Nem olyan családból származom! – suttogta vigyorogva, majd erősen megmarkolta kezem, és kezet rázott velem.