Night Changes | Első rész - Fehér rózsa

Sziasztok, Drágák!

Meghoztam az első részt, ami kicsit horrorosra sikeredett, bár ez még nagyon lightos, előre szólok a NC feldolgozása sokkal durvább lesz és ebben a történetben is történnek - még - brutális események. Remélem sikerült titek kicsit összezavarni, hogy ki a jó és a ki a rossz, kinek lehet hinni és kinek nem. Sokáig tartott ezt kidolgozni, úgyhogy remélem a várt hatást érem majd el.

Viszont kicsit szomorú voltam...alig kaptam kommenteket és tetszikeket. Gondolom sokan nyaraltok, vagy barátnőztök, netalántán pasiztok, így - bár nem szeretem - de megengedem, hogy a facebook posztok alá is kommenteljetek, gondolom ott többet vagytok fent. Nem igazán szeretem, ha oda komiztok, nem tudom úgy összeszámolni a komikat, de komizzatok nyugodtan oda is, nem fogok senkit leszidni.

Remélem, most komival és tetszikkel leptek meg! ;) Apropó, a részek 8-10 oldalig terjednek majd, ez speciel 8 oldal, elég ennyi? Vagy sok? Nálam az átlag rész 6 oldal, 2000 pár száz szó, ez 3065 szó, elég ennyi? Legyen több, vagy kevesebb? Mivel ez a blog jóformán a ti szavazataitokból jött létre, így ti is döntötök. Oh, és én is bevezetnék egy ilyen ,,A folytatás tőletek függ"-et, mert igen. Ha jönnek a visszajelzések szívesebben írok és ezt minden író tapasztalja. ;) De nem akarok zsarolni senkit, elvégre nyár van, mindenki lustizik, pihen és nyaral. Csak én nem. Én babázok.

Na mindegy, elég belőlem! Csak a Short Stories új design-ját osztannám meg, amit egy design blog alapján készítettem, persze, még így is van eltérés!

Kellemes olvasást!

Lau

Harry

A szobám nem volt sem szép, sem kényelmes, de kezdetnek megteszi, bár visszasírom gyerekszobám, amiben még tegnap aludhattam és a puha párnáim közé bújhattam. Nos, itt ilyen nem lesz, tekintve, hogy még párnám sincs. A szoba nagyon kicsike volt, az ablak alatt volt egy vaskeretes ágy, abban egy ócska matrac, azon sem párna, sem takaró. Az ágy mellett egy szék volt, amire gondolom az éjszakai dolgaimat kell helyeznem, illetve nekem balra volt egy alig álló szekrény, ami tiszta lyuk volt és por. Illetve volt egy kis asztal nekem jobbra, de annak csak három lába volt, és a falnak volt támasztva. A szobában dohos szag terjengett, ami elnehezítette tüdőmet, és grimaszra késztetett.

Nagyot sóhajtva tettem le ágyamra a bőröndöt. Feleslegesnek tartottam a kispakolást, úgy sem hoztam sok mindent, pár dolgot mindössze, amikre szükségem lehet. Leültem az ágyra, majd összedörzsöltem tenyereim. Hűvös van. Éjszaka is az lesz, még szerencse, hogy hoztam pár pokrócot, a ruháimat pedig fejem alá tudom hajtogatni. Ami azt illeti, ez is rémisztő volt, akár csak a fiatal férfi a fogadó előtt. Ahogy a fogadó eleje lyukas volt és átsüvített a falakon a szél, úgy itt is, ez tette rémisztővé az egész helyzetet, na meg persze a tizenhármas szoba.

Nem tudtam eldönteni mit is csináljak most. Nézzek szét a faluban? Vagy inkább város, nem tudom mekkora ez a település, és egyáltalán minek számít. Végül a nézelődés mellett döntöttem, így felálltam és elhagytam a szellemjárta szobát és kulcsra zártam, a kulcsomat pedig vittem magammal. Elhagytam a rémisztő épületet, aminek tulajdonosa – azaz a részeg öregember – a pultra dőlve feküdt saját nyálában és hangosan horkolt. Orromat felhúzva léptem le a lépcsőn.Gusztustalan. És én ezzel az emberrel írtam heteken keresztül?

- Nem megmondtam bongyor, hogy tűnj el innen? – hallottam meg egy ismerős hangot, jobb irányból, amerre egy jó negyed órája sétált.

- Én pedig közöltem, hogy nem megyek el és van nevem is – fordultam szembe a férfival. Tisztes távolságra állt meg előttem, körülbelül, olyan ötlépésnyire. Ami rögtön feltűnt, az az volt, hogy a sebhelyei, a karcolásai és a hegei már nem látszódtak az arcán, ő pedig sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint első találkozásunkkor. Most mosolygott, kezeit zsebre dugva állt és figyelt engem.

- Kíváncsian hallgatlak – biccentette oldalra fejét.

- Harry vagyok. Harry Styles

- Louis, Louis Tomlinson. A nagyapámé a kóceráj – bökött fejével a fogadó felé – De én nem alszom itt, utálom őt

- Megértem. Most is a nyálában fetreng

- Nem ezért utálom – morgott orra alatt, olyan…furcsa morgás volt, és fejét is megfeszítette.

- Akkor?

- Puskával alszik. Fél a fenevadtól – vont vállat. Ismét ellazult, nem tűnt mérgesnek, vagy frusztráltnak. Nyugodt volt, alig pár pillanat alatt lett ismét nyugodt.

- Mint mindenki más

- Amit nem értek – vágott szavamba, majd közelebb sétált. – A fenevad azért öl, mert ezt várják tőle, ha meg akarnák ismerni, akkor nem bántana sem állatot sem embert, de az emberi önzőség, hatalomvágy, és a kényszer félelem idegesíti, és azt teszi, amit az állati ösztönei diktálnak; öl. – magyarázta szemembe nézve, rémisztő volt, egyenesen taszító.

- Szóval ember?

- Ember, vagy sem, ezt az emberek teszik vele

- Úgy beszélsz, mintha te nem lennél az

- Nagyapám szerint nem is vagyok az – mosolygott rám – Állatnak tart, úgy is nevelt, az is lettem

- Nem tűnsz annak

- Lehet, de jobb, ha félsz tőlem – veregette meg vállam, majd hátrébb lépett. – Majd látjuk még egymást – ezúttal bal irányba tartott, ám őt egy bizonyos ismerős nem engedte át, jobban mondva amint meglátta Liam-et inkább megfordult és teljesen más irányba indult. Liam dühösen méregetett engem a kapuból, majd becsukta maga mögött és felém igyekezett.

- Ne beszéljen vele többet! – szólt rám mérgesen – Ez a férfi azt sem érdemli meg, hogy a nap rásüssön! – folytatta egy csöppet idegesen. – Ha nincs társasága jöjjön át, ne a város legelvetemültebb gyerekével beszélgessen

- Bocsánat, nem tudtam – vontam vállat.

- Ezért mondom. A nagyapja rendes ember, bár iszik, sokkal jobb ember, mint Louis – magyarázta tovább – Állatnak tartják, Harry. Az ilyennel nem jó beszélgetni, nem hiába nevezik állatnak. Tudja mi nincs az állatnak, ami nekünk embereknek van? – kérdezte. Fejet ráztam. Sok dolog van, ami megkülönböztet minket az állattól, például a gondolkodás, mi gondolkodunk az állatok ösztönből cselekszenek. De kíváncsi vagyok Liam mit emel ki. – Méltósága

- Szóval, Louis-nak sincs?

- Ha volna nem áll le magával beszélgetni. Egy utcagyerek tudja, kihez mehet oda. Egy állat mindenkihez odamegy, csak tudod, valamelyik veszett – mosolygott rám, ezzel bizonyítva, hogy dühe immár köddé vált és igazából nem is rám volt dühös, hanem arra, aki beszélt velem. Arra a bizonyos állatra. – Jöjjön, a nagymamám kíváncsi magára, bemutatom neki – mosolygott ismét, majd elindult a mamája háza felé, én pedig követtem. Be az udvarra. Belülről rémisztőbb volt, mint kívülről. Kívülről sem palota, ahogy a mi házunk sem odahaza, de ez…lyukas falak, törött ablakok, ajtó nincs, csak egy piszkos rongy lóg az ajtó helyén. A virágok elhervadva, dög szag terjeng, gyomorforgató. Tudom, hogy öreg, haldoklik, de ennyire igénytelen volna?

- Uh – szólaltam meg grimaszolva – Dög szag van

- Nézze el neki, öreg már, nem bír. Lehet a kutya döglött meg hátul, majd megnézzük később – vont vállat majd a rongydarabot elrántva belépett a házba én pedig követtem. Odabent is szörnyű szag volt. Halálszag. A nagyanyja valójában haldokolhat, ha ilyen bűz terjeng a házban, egyszerűen marja az orrom, a tüdőm és felkavarja a gyomrom.

Liam egy szobába vezetett, ami úgy nézett ki, mint az enyém. A falon lévő lyukak rongyokkal és sárral voltak betapasztva, az ágy vaskeretes volt, szalmával kitömött matraccal. A párna szintén, a takaró rongyokból volt összevarrva, egy asztal volt, három lábbal, egy szék három lábbal. Pisilő tál az ágy alatt, de már az ajtóban megütött a szaga, alig álló szekrények, egérpiszok mindenhol. A mocsoktól szürke falak, kitört ablak, amire szintén csak rongy volt szögelve. Csoda, hogy még él ez az asszony. Az otthoni házunk ehhez képest palota.

Az asszony sápadt volt, hosszú, ősz haja szétterült az ócska párnán, arca beesett volt a soványságtól. Szinte elveszett a vékony rongytakaróban soványsága miatt. Szegény asszony lélegzése nehéz volt, hörgött és nyöszörgött, lehet lázas. Netán tüdőgyulladás?

- Mama, elhoztam Harry-t, ahogy kérted – szólalt meg Liam kedvesen.

- Hagyj minket! – szólt krákogva az asszony, Liam pedig bólintva hátrált ki a szobából. – Ülj le kedves fiam, ha zavar a szag, köss valamit az orrodra, de beszélnem kell veled – mondta szinte fuldokolva, hörögve, de mégis suttogva, erőtlenül. Volt a zsebemben egy zsebkendő, az kötöttem szám és orrom elé, majd leültem a kis három lábú székre, az asszonnyal szemben. – Rose vagyok, Rosalie Hale. Harry, te ma beszéltél Louis-val, mit mondott neked? – kérdezte alig élve. Fejét felém fordította, de szemeit alig bírta kinyitni. Sajnáltam…nagyon is.

- Azt mondta a fenevad azért öl, mert ezt várják tőle, és ez az emberi önzőség és félelem miatt van. Ha megismernénk, akkor más volna – foglaltam össze röviden.

- Louis okos fiú, bár állatnak tartják sokkal többet ér, mint az én hat gyerekem együttvéve. Ne hallgass senkire, Harry! Ismerd meg. Ritka, akihez egy beteg állat megy, de azt tisztelni kell annyira, hogy ápolod – krákogta lágyan mosolyogva.

- Miért tartják állatnak?

- Oh, kincsem, ez hosszú történet, sok-sok előzménnyel, de a lényege az, hogy saját fogaival tépett szét egy nyulat, persze ezt állítják, de senki sem tudja bizonyítani.– mesélte az öreg. A gyomrom ismét csak kavargott, nem tudtam kirohanjak-e, vagy végighallgassam. Széttépni egy nyulat? Nem, ennyire nem tűnik állatnak.

- Érdekes…

- Minden ember ilyen, Harry. Kitalálnak rossz dolgokat, hogy nekik jó legyen. Erről beszél Louis, az emberi önzőség. Ő a dolgok mögé lát, ezért hiszik örültnek, mert félnek, hogy kiderül milyen önzők. De tudod mit csinál az őrült, mikor azt beszélik bolond? – kérdezte mosolyogva.

- Nem

- Bebizonyítja, hogy az. De, ha megismered, neked az emberi oldalát mutatja majd meg

- Ez alatt mit ért?

- Az éremnek is két oldala van és még a legfehérebb rózsának is fekete az árnyéka. Csak ezt jegyezd meg, és légy nyitott – sóhajtott fel – Légy nyitott könyv Louis számára, és te leszel a világ legszerencsésebb embere

- Nem értem magát – ez így is volt, nem értettem mit mondd, lehet, csak a halál angyala beszél belőle, és csak beszél össze-vissza, de lehet igaza van. Meg kéne ismernem azt az embert, akitől mindenki retteg és mindenki őrültnek tartja, hogy aztán nevetve mondhassam azt ,,Ez hazugság!”.

- Most már mehetsz, fiam. Nem kell végignézned, ahogy meghalok. – suttogta, majd fejét visszafordította eredeti pozíciójába, én pedig felálltam és kisiettem a szobából. Őrült ez a nő. Miből olyan biztos, hogy különleges vagyok és megakarok ismerni egy teljesen idegen, őrültet? Miért kéne egy képzelődő öregasszonyra hallgatnom?

Kiléptem a házból az udvarra, ahol Liam állt és engem várt. Ugyanis mikor mellé léptem megszólalt, így gondolom várt rám.

- Nézzük meg a kutyát, valami bűzlik – szólalt meg morcosan. Levettem a zsebkendőt az arcomról, majd zsebre dugtam és követtem Liam-et a ház mögé. Nos igen, valami bűzlik, és az a valami a kutya volt, jobban mondva, csak annak törzse. A feje le volt tépve. A nyaka csonkából ömlött a vér, vagyis már csak alvadt vér terítette be a kutya testét, néhol hiányzott a szőre, a lábán véres kéznyomok voltak, ahogy szőrén is. Így feküdt az alvadt vérben.

Liam a falra kapta a fejét, amire a kutya vérével volt felírva, hogy ,,Hallgass rá!”. Az a vér is alvadt volt, így már rég ott lehet. Szám elé kaptam a kezem, nehogy elhányjam magam, igyekeztem tekintetem is elkapni, el is fordultam, de akkor még rémisztőbb dolgot láttam.

- Li-liam! – sikítottam fel, mire megfordult. A kerítésen volt a kutya feje, karóba húzva. A nyelve lógott, szemei szürkék voltak, pofája véres volt, a nyaka tiszta fér volt, fülénél ember kéznyom. Liam nagyot nyelve fordult meg, majd mikor meglátta a döglött ebet felsóhajtott.

- Mondtam, hogy ne maradjon itt – szólalt meg idegesen – Menjen innen minél hamarabb! -  figyelmeztetett.

- Ki ölhette meg?

- Nem tudom, Harry. De jobb is, ha nem kerül a szemem elé, mert ugyanígy karóba húzom, mint ő a kutyát! – ordította el magát, mintha a közelben lenne a gyilkos. Lehet sejti ki volt? De mit jelent a ,,Hallgass rá!”? Kire hallgasson ki? Ez több, mint egy órája történhetett, ha ilyen szaga van és a vér is alvadt.

- Ez rémisztő…

- Ez a város nem nekünk való hely. Minél előbb el kell innen mennünk! – jelentette ki Liam, majd karon ragadott és elkezdett kifele rángatni az udvarból. A fogadóig rángatott, majd ott a pulthoz ültetett és leült mellém. Az öreg ember – vagyis Louis nagyapja – most valamennyivel józanabbul nézett ki, ő is a pultnál ült és újságot olvasott. – Ezt fel kell dolgoznom! – jelentette ki. Bólintottam. Egyetértek, ez nekem…brutális. Már az első nap széttépnek egy kutyát, egy EMBER. És kire gondol először az ember? Louis-ra természetesen, elvégre azt híresztelik – állítólag - , hogy széttépett egy nyulat. A saját két kezével, és a fogaival.

- Adhatok valamit? – kérdezte az öreg felpillantva az újságból.

- Inkább én kérnék magától valamit – mosolyodott el Liam, az öreg felállt, majd hozzánk sétált. A pultra hajolt, hogy tisztán hallhassa mit mond Liam.

- Nos?

- Lője le az unokáját! – suttogta – Louis-nak nincs helye köztünk! – mondta Liam, de az öreg fejet rázott.

- Megígértem, a fiamnak, hogy akármi is lesz belőle életben hagyom. A fiamnál pedig nem volt kedvesebb – mosolyodott el. – Szegény megboldogult William, azt hitte Louis-ból lesz valami. De tévednie kellett.

- Már bocsánat, de miért kéne megölni? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, Liam felsóhajtott.

- Maga szerint ki tépte szét a kutyát?

- És ha csak azt akarják, hogy úgy tűnjön ő tette? Különben is, az csak egy kutya, ezért nem kéne megölni – vontam vállat.

- Látom nem érted – szólalt meg az öreg – Ha letépik egy kutya fejét és karóba húzzák, az veszélyt, harcot jelent. Ez hadüzenet volt. Ez azt jelenti a fenevad hamarosan ismét lecsap – magyarázta nekem a férfi. Meglepően nyugodt volt, mintha tudná a végzet úgyis lecsap majd, és véget vet ennek az egésznek. Csak remélni tudom, hogy így lesz. Rose azt mondta bízzak Louis-ban, legyek nyitott könyv számára és megjutalmaz az élet, de figyeljek két mondásra, az éremnek is két oldala van és a legfehérebb rózsának is fekete az árnyéka. Nézzük az elsőt. Lehet Louis-t is meg kéne hallgatni, mielőtt megölik. Az ő szemszögéből nézni a dolgokat, elvégre lehet neki rossz, hogy őrültnek, állatnak tartják.

- Azt hiszik ő a fenevad?

- Ha nem is ő, kapcsolatban áll vele. – vont vállat a férfi – Egyénként Jack Tomlinson vagyok, ha nem tudnád a nevem, pedig a levelemben említettem – mosolygott rám. Teljesen olyan volt a mosolya, mint Louis-nak, csak…sokkal borostásabb volt, ráncosabb és szemüveges.

- Igaz, sajnos elfelejtettem – mosolyogtam vissza – Akkor az enyémre emlékszik

- Igen Harry, józanon mindenre emlékszem

- Miért kezdett el inni?

- A fiam halála megviselt. Lelőtték vadászat közben, azt nem tudni szándékkal, vagy anélkül, ugyanis a vadász nem került elő, aki lelőtte. Louis akkor volt tizenegy éves, az anyja szülés közben halt meg, így rám és a feleségemre, Jane-re maradt. Sok volt nekem, csak az ital segített – mesélte megtörten, nagyokat sóhajtva. Szemét mardosták a könnyek, piros pír jelent meg szeme körül, ezzel bizonyítva tényleg megviselte a múlt. – Annyira szerettem! Olyan volt, mint az apja! De…

- Elkorcsosultam? – kérdezte egy hang, amit ma már harmadszorra hallok. A hang mögülem jött, vagyis az ajtóból. Az öreg megfeszítette állkapcsát és nyakát, nehogy leordítsa saját unokáját. Megfordultam, így láthattam is őt. Az ajtóban állt, a keretnek dőlve, karba font kezekkel. – Tudod, papa, te tettél ilyenné – sóhajtott fel. – Erről senki más nem tehet…

- Maradj csöndben, hálátlan kölyök!

- Ejnye, papa. Hát én vagyok a hálátlan? – nevetett fel Louis, tisztán látszott rajta, hogy ideges. Éreztem a hangján a gúnyt, az utálatot.

- Takarodj innen! – kiáltott fel Liam, majd felállt a pulttól. – Azok után, amit a kutyával műveltél, örülj, hogy nem öllek meg!

- Nem én öltem meg a dögöt – volt a gúnyos válasz – Viszont ez kis város, minden hír elterjed ám… Minden! – sóhajtott fel. – De azért, hallgathatsz rá Harry, az üzenet nem neked szólt. Nem neked üzentek hadat és a fenevad sem téged akar – mosolyodott el. – De azért légy óvatos – kacsintott egyet, majd a földre dobott egy hervadt fehér rózsát. Ötletem sem volt honnan szedhette, ez a rózsa egy nagyon ritka fajtája, akárcsak a fekete, vagy a kék, esetleg lila.

Felálltam a pulttól, Liam-ék pedig nagy sutyorgásba kezdtek. Elsétáltam a rózsáig, majd kezembe vettem a hervadt kis virágot. Gyönyörű volt, bár hervadt, mégis olyan szép volt. Orromhoz emeltem, hogy megszagolhassam, illata is olyan finom volt, mint maga a rózsa. A tövisek le voltak róla tördelve, így ujjaimat sem szúrta meg. Otthon édesanyám rengeteg rózsát nevelt, szerettem az illatukat. Ezért lett a húgom Rosemary, bár az a rozmaring, benne van a ,,rose” szó, ami a rózsára emlékeztet.

- Szerintem nem Louis volt – szólaltam meg visszasétálva a pulthoz.

- És ha igen? Széttépte a kutyám!

- Akkor várunk, Liam. Egy titok sem marad örökké titok – vontam vállat.

- És ha ölni akar?

- Louis minden, csak nem gyilkos – szólalt meg Jack is. – Nyugodj meg Liam és menj haza a mamádhoz – tanácsolta a férfi, Liam pedig nagyot sóhajtva felkelt.

- Viszlát! – köszönt el mindkettőnktől, én pedig mosolyogva intettem. Furcsa nap volt, vagyis délelőtt. A nap többi része még hátra van.

- Bocsánat, Jack. Tud valami jó munkát itt a közelben? – kérdeztem az öreget virágomat fogdosva, elhúzta a száját, mintha gondolkodna.

- A pékségben jól jöhet a segítség. Itt van az utca végén, a bal irányba. Most csak egy fiatal lány vezeti az üzletet, Luna

- Luna? Érdekes név…

- Amerikai – vont vállat Jack – A nagyszülei onnan vándoroltak be

- Értem. Kaphatnék valami vázát? – mutattam a rózsára. Csak mosolyogva fejet rázott, majd megfogott egy vázát – ami a pult másik végén volt – öntött bele vizet, majd elém helyezte.

- Furcsa férfi vagy, fiam. Felvetted azt a rózsát, amit az unokám hozott – mondta még mindig mosolyogva, de én nem foglalkoztam vele, csak belehelyeztem a vázába a virágomat, lehet így életre kel majd és kicsit szebb lesz, nem lesz ilyen hervadt.

- Szeretem a rózsákat, az unokája viszont furcsa ember. Ezért akarom megismerni – mosolyogtam az öregre – Itt hagyhatom a rózsám?

- Persze – morogta az öreg. Mosolyogva hagytam el ismét a fogadót, majd a bal irányba kezdtem menni, hogy megkérdezhessem dolgozhatnék-e a pékségben. Lehet ketten jobban bírnánk, mint a lány egyedül. Luna…érdekes név, de tetszik. Mármint, lassan már azt sem tudni milyen név, honnan való és nem mindegyik szép az angol ember számára, viszont ez a Luna tetszik.

Az utca olyan volt, mint valami kísértetváros negyede. Laknak itt egyáltalán? Minden ház hasonló állapotban van, mint Rose-é. Nincs kerítés, az ablakokat kitörték, a falak lyukasak. Nem tudom, hogy sikerült ilyen helyre keverednem, de nagyon rémisztő és taszító, ennek ellenére sajnos egy ideig itt kell élnem. Már ha túlélem.

A pékség valóban nem volt messze, az utca sem volt hosszú, mindössze kirázott a hideg, míg végigsétáltam. Egy kis épület volt, valamennyivel szebb, mint az itt sorakozó házak. Bementem. Itt végre volt ajtó, és ablakok. Ahogy beléptem velem szembe volt egy pult, ott szolgáltak ki,a pult mögött sok felszerelt láda, amikben különféle péksütemények, kenyerek pihentek. De mind frissnek tűnt. Az eladó lány a pult mögött állt, néger volt, fekete, göndör hajjal, sötét szemekkel, de ettől függetlenül nagyon szép volt. Odasétáltam hozzá, majd megszólítottam.

- Jó napot!

- Jó napot! – köszönt vissza kedvesen. – Miben segíthetek?

- Egy olyan kérdésem lenne, hogy nem keres-e eladót? Munkát keresek, de eddig csak magát ajánlották – mondtam kedvesen mosolyogva.

- Ami azt illeti, de, keresek. Mi a neve?

- Harry Styles

- Luna Martin – nyújtotta kezét én pedig kezet csókoltam, bár nem nemesebb, mint én, az illedelem ezt diktálja, a nőket én személy szerint jobban tisztelem bárkinél, így ez nálam természetes. Luna-nál viszont nem igazán, ugyanis eléggé meglepődött. – Igazi angol úriember! Nálunk Amerikában csak kezet ráznak a nőkkel

- Nos, Angliában nem így megy. Mikor jöhetek dolgozni?

- Holnap reggel hatkor várom magát, majd megbeszéljük a fizetését is, sajnos most dolgom van – mondta elhúzott szájjal, majd már vette is le kötényét, amit az egyik székre dobott, ami a pult mögött volt.

- Nagyon szépen köszönöm! – mosolyogtam rá, fejet rázott.

- Én köszönöm. Végre lesz segítségem. Szép napot! – intett egyet, majd kilépett a pult mögül, és kinyitott egy ajtót, ami gondolom egy szobába vezette. Lehet ott öltözik át, ez esetben pedig jobb, ha megyek. Ki kell pihennem a mai napot. A döglött kutya véres teste, és pofája még mindig előttem lebeg, és felkavarja a gyomromat akárhányszor csak bevillan. Viszont utána a fehér rózsa jut eszembe, amit Louis ejtett a küszöbre, olyankor a gyomrom megnyugszik és kellemes bizsergésbe kezd. Lehet mégsem rossz ember ő, mindössze másabb, mint a többi? Hallgassak Rose-ra és ismerjem meg? Akkor tényleg én leszek a világ legkülönlegesebb embere?